Téli tájban remeg a Föld, sziklái a robajnak zajában,
Ahol a szeretett tétova és megijedt a vihartól.
Minden bennem volt, van és lesz egy érintésben,
Ahogy átölelem forró tested utoljára a vágytól.
Majd forró vad csókod remegését érzem a szívemben,
Ahogy a Föld mozog, mint a halálnak tükrében.
Mert minden szerelmem elmúlik egyszer benned:
A téli táj kiömlő vérében és a temető földjében.
Sírt a lélek és a szív, amikor távol voltál tőlem,
És a tested illatától megrészegülten feküdtem.
A kórház falai és a vér szaga elevenen él bennem,
Mint egy rémálom, amelybe egyedül érkeztem.
Forró tavasz, mutasd meg magadat azonnal,
Hogy a szerelem újra megérintse szívemet.
A virágok és a kertek árnyékában csókoljalak,
A fiatal és gyönyörű tested érintse a lelkemet.
De nekem nem a szépséged tetszik benned,
Hanem a szívednek tiszta játéka, ami hozzám ér.
Mert a fiatalságod az időnek romjaiba vész,
De a szeretett, amit adsz nekem örökké itt él!
A megremegő szívedből látom a fogyó Holdat,
Amelyben élem a jelen téli vágyakozó napjaimat.
Remélem, tudod és érzed: szeretlek téged,
Ezért a kezedre hullajtom majd a hamvaimat.