Téli tájban remeg a Föld, sziklái a robajnak zajában,

Ahol a szeretett tétova és megijedt a vihartól.

Minden bennem volt, van és lesz egy érintésben,

Ahogy átölelem forró tested utoljára a vágytól.



Majd forró vad csókod remegését érzem a szívemben,

Ahogy a Föld mozog, mint a halálnak tükrében.

Mert minden szerelmem elmúlik egyszer benned:

A téli táj kiömlő vérében és a temető földjében.



Sírt a lélek és a szív, amikor távol voltál tőlem,

És a tested illatától megrészegülten feküdtem.

A kórház falai és a vér szaga elevenen él bennem,

Mint egy rémálom, amelybe egyedül érkeztem.



Forró tavasz, mutasd meg magadat azonnal,

Hogy a szerelem újra megérintse szívemet.

A virágok és a kertek árnyékában csókoljalak,

A fiatal és gyönyörű tested érintse a lelkemet.


De nekem nem a szépséged tetszik benned,

Hanem a szívednek tiszta játéka, ami hozzám ér.

Mert a fiatalságod az időnek romjaiba vész,

De a szeretett, amit adsz nekem örökké itt él!


A megremegő szívedből látom a fogyó Holdat,

Amelyben élem a jelen téli vágyakozó napjaimat.

Remélem, tudod és érzed: szeretlek téged,

Ezért a kezedre hullajtom majd a hamvaimat.