Emlékeimben úgy él ez a táj,mint az imádság,mely örökérvényű.A szülőföld – ahol az sem fáj,hogy az élet utánelmúlás jön... és halál... A föld, a rög, az ősi gyökerek,ahol szerettél és szerettelek.Ahol dacoltam a reménytelennel,de jobb hazáról nem akartam…

Hazafelé az úton,a sötétség körbefon.Felém nyújtja karjátegy-egy lehajló faághatalmas árnyékképe.Érzem az illatátotthonnak - hazának?Vagy csak egy bérbe adotttanyának? Mindegy.Más itt a lényeg;A csontig ható fájdalom,amibe belesajdulsz,mikor mindettőlmegfosztva érzed…

Ó, te drága, ősi magyar szó,lelkemet tápláló, simogató dallam.Körülölelsz, mint egy puha takaró,míg ízlelgetlek, kóstolgatlak halkan.Hogy is felednélek? Hisz anyámtól kapott drága vagy te is!Keblemre szorítva őrizlek, védlek... ha hangom elcsuklik, akkor is. 

Ne mondd meg nekem odaát,hogy ki vagyok, és hová tartozom.Bízd rám a sorsom. Hogy hol a helyem,én azt pontosan tudom.Patakokban folyt, áradt az ígéret,mígnem minden álmunk eltűnt, semmivé lett.Mosolyogva meddig, meddig kell eltűrnünk,hogy az asztal körül még mindig nincs…