Nőnek a ráncok, őszül a hajszál
terjeng a füst és a gyors idő elszáll,
gyűlnek a csikkek s a tört poharakba
a tört vágyak, célok vannak berakva,
gyűlnek az évek, múlik az élet
egyre sötétebb az est és a fények
a szívek legmélyén már világosabban
villognak, égnek. A tapasztalatban,
a sokféle bajban, a gondban, örömben
az élet-törvényre az ember rádöbben:
mindaz mit utáltál, mi baj volt: kellett.
A győzelem állt minden szenvedés mellett.
Ki simán elérte, mit vágyai kértek
az most is csak önmaga lényével kérked.
Jobb életekre nem szerencse késztet
ne légy lemondó, hogy „ilyen az élet”
a megpróbáltatásban ha győzöd, erő van
s a csalódás hamva reményekre lobban
alkalomra szépre. A győzelemre.
Felnézünk újra a Krisztus-keresztre
az elfeledettre, az elhanyagoltra,
és érthetőbb lesz már a mindenség sora.
Elmúlik minden, értékek leszállnak,
vélt dicsősége oszlik a világnak
nem marad más, mint a hit, a reménység,
és hát a szeretet. Legfőbb. Semmi kétség.