Nőnek a ráncok, őszül a hajszál

terjeng a füst és a gyors idő elszáll,

gyűlnek a csikkek s a tört poharakba

a tört vágyak, célok vannak berakva,

gyűlnek az évek, múlik az élet

egyre sötétebb az est és a fények

a szívek legmélyén már világosabban

villognak, égnek. A tapasztalatban,

a sokféle bajban, a gondban, örömben

az élet-törvényre az ember rádöbben:

mindaz mit utáltál, mi baj volt: kellett.

A győzelem állt minden szenvedés mellett.

Ki simán elérte, mit vágyai kértek

az most is csak önmaga lényével kérked.

Jobb életekre nem szerencse késztet

ne légy lemondó, hogy „ilyen az élet”

a megpróbáltatásban ha győzöd, erő van

s a csalódás hamva reményekre lobban

alkalomra szépre. A győzelemre.

Felnézünk újra a Krisztus-keresztre

az elfeledettre, az elhanyagoltra,

és érthetőbb lesz már a mindenség sora.

Elmúlik minden, értékek leszállnak,

vélt dicsősége oszlik a világnak

nem marad más, mint a hit, a reménység,

és hát a szeretet. Legfőbb. Semmi kétség.