Gyermekkorom áldott jelképe:
Harang a körtefán.
Összegyûlt a szôlôhegy népe
A hangja hallatán.
Nagymama volt a kondítója,
S magas tetônk alatt
Megtelt mind a hat hosszú lóca,
Ha jött a pánci pap.
Hová tûnt az a bámész gyermek!
S a harang hova lett?
Csak sárga körték csilingelnek
A fán, a fû felett.
Hová lett annyi szép vasárnap?
Ki és mit ünnepel?
Könyörgéseink merre szálltak
És hova tûntek el?
Már kivágták a körtefát is.
Reccsenve tört az ág...
Nagymama sírján ott virágzik
Hat szál harangvirág.
Megkondulnak azok vasárnap
És minden ünnepen,
S a gyászolók halkabban járnak
A szûk ösvényeken.
Nagymama hamvát kô takarja
Már, nem virágbozót.
Szívem ráng, mintha megszakadna,
Azzal harangozok.
És dalolnak és orgonálnak
Fák, puszták s tengerek:
"Hála legyen az ég urának,
Ünnep jön, emberek!"