Gyermekkorom áldott jelképe: 
Harang a körtefán. 
Összegyûlt a szôlôhegy népe 
A hangja hallatán. 
Nagymama volt a kondítója, 
S magas tetônk alatt 
Megtelt mind a hat hosszú lóca, 
Ha jött a pánci pap. 
Hová tûnt az a bámész gyermek! 
S a harang hova lett? 
Csak sárga körték csilingelnek 
A fán, a fû felett. 
Hová lett annyi szép vasárnap? 
Ki és mit ünnepel? 
Könyörgéseink merre szálltak 
És hova tûntek el? 
Már kivágták a körtefát is. 
Reccsenve tört az ág... 
Nagymama sírján ott virágzik 
Hat szál harangvirág. 
Megkondulnak azok vasárnap 
És minden ünnepen, 
S a gyászolók halkabban járnak 
A szûk ösvényeken. 
Nagymama hamvát kô takarja 
Már, nem virágbozót. 
Szívem ráng, mintha megszakadna, 
Azzal harangozok. 
És dalolnak és orgonálnak 
Fák, puszták s tengerek:

"Hála legyen az ég urának, 
Ünnep jön, emberek!"