Az 1848-49-es forradalomnak nagy szerepe van abban, hogy a nemzetiségi kérdés felszínre került - merthogy látszólag a magyar elit előtte nem is igen vett tudomást a kérdéskörről. A szabadságharc fontos tapasztalata volt, hogy Kossuthéknak rá kellett döbbennie arra, hogy az országban élő nem magyar etnikumúak bizony nem repesnek az örömtől, hogy a magyar lett a hivatalos nyelv, illetve attól, hogy a központi hatalom az országba kerül. Az etnikai ellentétek ugyanakkor a szlovák számazású Kossuthot meggyőzték arról, ahhoz, hogy a bécsi irányítástól az ország megszabaduljon, szükség van arra, hogy a nemzetiségekkel egy olyan kiegyezés jöjjön létre, amelynek következtében ők is magukénak érzik az országot. A forradalom bukása után azonban ez az irányzat háttérbe szorult, 1867 után Eötvös miniszterségét leszámítva nem jutott szóhoz. Ennek gyakorlatilag az a logikus oka, hogy az 1867-tel kvázi a hatalmát átmentő elit nem akart a hatalomban osztozni a nemzetiségek képviselõivel. A nagy nehezen visszaszerzett uralmukat nem voltak hajlandóak megosztani. A nemzetiségi küzdelmekben egyébként is viszonylag sok anakronisztikus elem fedezhetõ fel. 1848-49-ben ugyanis alapvetõen a kiváltságokkal rendelkezõ nemzetiségi rétegek fordultak a forradalom ellen: a határőr szerbek, az erdélyi románok, akik már régóta a negyedik nemzet szerettek volna Erdélyben lenni (de a partiumiak nem), illetve az erdélyi szászok, akik kiváltságaikat, vagy pedig esetlegesen kivívandó kiváltságaikat féltették a magyaroktól. A forradalommal azonban nem fordultak szembe a magyarországi kisebbségek (bár azt sem lehet mondani, hogy támogatták volna). A jobbágyfelszabadítás alapvetõen pozitívan érintett mindenkit.
A nemzetiségi törekvések
A nemzetiségi törekvéseket érdemes nemzetiségenként
végignézni, ugyanis alapvetően más és más elképzeléseik voltak arról, hogy
hogyan képzelik el a helyzetüket az országban. Nyilván a témáról könyveket
lehetne írni, így az alábbi poszt csak összefoglaló lesz, sok információ
egészen biztosan ki fog maradni belőle.
A románság kb. fele-fele élt Erdélyben és a szűkebben vett
Magyarország területén. A román társadalom - a többi nemzetiségi társadalomhoz
hasonlóan - nem volt teljes, hiányzott ugyanis a nemességük (etnikailag román
nemesség létezett, de az magát a magyar politikai nemzethez sorolta, azaz nem tartotta
magát románnak), és a polgárságuk is. Meglepő módon a román nemzeti ébredés
magyar területen indult (pontosabban Erdélyben, amely politikailag magyar
irányítás alatt állt, de nem volt a királyság része). Ennek két fő oka van, az
egyik, hogy gazdaságilag fejlettebb volt, mint a Kárpátokon túli vajdaságok,
másrészt pedig azért, mert a két fejedelemség ekkor a Fanarióták uralma alatt
állt, akik az Oszmán birodalom által kinevezett (többnyire görög) fejedelmek
voltak - így a két fejedelemség is kvázi idegen uralom alatt állt. A román
nemzeti ébredés a két erdélyi egyház kebeléből indult ki (az ortodox és a görög
katolikus egyházról van itt szó). A maroknyi román értelmiségi már ekkor is
abban gondolkodott, hogy a románlakta területek újraegyesüljenek - igaz, ekkor
ennek még nem volt magyarellenes éle. Viszont a társadalmi viszonyok miatt
magyarellenes éle volt a polgári átalakulás igényének, merthogy a román
jobbágyság urai magyar nemesek voltak. Politikailag tehát Erdély volt a
központjuk, holott a románok közel fele a szűken vett Magyar Királyság
területén élt. Viszont a súlyuk Erdélyben jóval nagyobb volt. Mivel a románok
nagy része azóta vándorolt be a tartományba, ők alapvetõen ahhoz szoktak hozzá,
hogy nem Magyarországon élnek - Erdély, ugye 1541-től független a királyságtól.
Természetszerűleg a legfőbb törekvésük az volt, aktívan beleszólhassanak Erdély
irányításába, Erdély egyesítése Magyarországgal elfogadhatatlan volt a
számukra, merthogy ez esetleges politikai súlyukat csökkentette. Éppen ezért a
magyarországi nemzetiségek közül a románság az, akikkel egyfajta kompromisszum
kialakítása szinte lehetetlen volt. A románok hosszabb távon abban voltak
érdekeltek, hogy a románlakta területek egy országon belül egyesüljenek, az
anyaországuk nem Magyarország volt, így ez nyilvánvalóan csak úgy volt elképzelhető,
hogy a románlakta területeket Magyarországról leválasszák. Ez viszont
természetesen a magyarok számára nem volt elfogadható.
A szerbek nagyon hasonló helyzetben voltak, ráadásul az ő esetükben még arról is szó van, hogy legnagyobb részük a katonai határőrvidéken élt, amely jogilag nem is tartozott Magyarországhoz, közvetlenül Bécs irányítása alatt voltak. A köznéphez képest számtalan kiváltsággal rendelkeztek, és számukra is ugyanúgy elfogadhatatlan volt az, hogy Magyarországba visszaintegrálódjanak (ami az ő szemszögükbõl nézve nem vissza volt, merthogy ők a török kiűzése után költöztek erre a területre - vagyis soha nem éltek Magyarországon), és így a kiváltságos helyzetük megszűnjön, az addig kezükben levő helyi közigazgatás pedig mások kezébe kerüljön. A szerbeknek ugyanakkor nem volt akkora nagy súlya, az ország lakosságának alig pár %-át tették ki. Jelentőségük 48-ban inkább abban állt, hogy túlnyomó többségük katona volt, így könnyen hadrafogható tömeget jelentettek. A románokkal ellentétben - bár Magyarországon is találunk szerb értelmiségieket - az ő esetükben Magyarország nem játszott fontosabb szerepet a nemzeti ébredésükben, ez a folyamat ugyanis az oszmán uralom alatt levő szerb területeken indult, és teljesedett ki. A szerbek több felkelésük után az 1840-es évekre relatív autonómiát vívtak ki - igaz, ez akkor még leginkább csak Belgrád környékére korlátozódott. A Monarchia viszonya velük egészen addig barátságos volt, ameddig le nem zárult a területszerzésük az Oszmán Birodalommal szemben.
A szerbek törekvései inkább arra irányultak, hogy ők egyesítsék a délszláv területeket. A jugoszlávizmus legfontosabb képviselői is közülük kerültek ki - noha a horvátok körében is akadtak az eszmének támogatói. Nyilván ez csak egy ideológiai indoklása volt az expanziós elképzeléseiknek, de - mint azt látni fogjuk - legfőképpen a magyar nemzetiségpolitika miatt ezek az elképzelések népszerűvé váltak a horvátok (és a szlovének) körében is - annak ellenére, hogy a 19. század első felében még komoly ellentétek feszültek horvát és szerb nyelvészek, illetve politikusok között.
Miután a balkáni háborúk során megszerezték a történetileg
Szerbiához tartozó területeket (amelyeknek azonban túlnyomórészt nem szerb
lakossága volt), nem maradt más hátra, csak a délszlávok maradékának otthont
adó Monarchia. Így természetszerűleg ettől kezdve arra törekedtek, hogy a
Monarchia délszlávok lakta területeit leválasszák, igaz, így itt nem csak a
magyarok voltak az ellenfelek számukra, hanem a teljes Monarchia.
E két kisebbség az a kettő, amely rendelkezett egy külső
anyaországgal, és ebből következően hosszabb távon várható volt, hogy el
akarnak majd szakadni. Összesen azonban a teljes magyarországi lakosság
valamivel kevesebb, mint 20%-át tették ki.
A szlovák nemzeti ébredés nagyrészt egy időben indult a magyarral, de az ő esetükben ez sok belső vitával is járt, amely kezdetben a nyelvkérdésben tört felszínre. A szlovákokon erős cseh nyomás volt, és az egyik fél a szlovák nyelvújítást alapvetően a cseh irodalmi nyelv átvételével képzelte el - végül nem ők győzedelmeskedtek, hanem az irodalmi nyelvet a középszlovák nyelvjárás alapján megteremtő Ľudovít Štúr irányzata. A nyelvkérdésnek nem csak szimbolikus jelentősége volt, hanem kőkemény gyakorlati is: a szlovák nemzet kvázi ezzel teremtődött meg, mert bár szláv nyelvű népesség mindig élt a Felvidéken, de köztük - a térség földrajzi tagoltsága miatt - nem igazán volt kohézió - pláne, hogy a felvilágosodás előtt az etnikai hovatartozásnak nem is volt akkora jelentősége.
A szlovákság képviselői a két előbbi etnikumhoz képest
hosszú ideig alapvetően csak országon belüli autonómiában gondolkodtak.
Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy egy esetleges elszakadás olyan sokrétű
kapcsolatrendszert bontana meg, amely a szlovákságnak sem érdeke. A magyar elit
azonban a szlovákokat hosszú ideig kisebbségnek sem ismerte el (pláne, hogy
48-ban sem lázadtak). A szlovákokat több hátrány is sújtotta: nagyobb részük
katolikus volt, így a nemzetiségi értelmiség is csak korlátozottan tudott
kibontakozni, merthogy a katolikus egyház alapvetően magyar irányítás alatt
volt. Másrészt, a magyarokkal azonos vallás kedvezett az asszimilációnak (a
vegyes házasságoknak), a terület pedig, ahol éltek, viszonylag túl volt
népesedve, a népességfelesleg pedig rendre az ország közepe felé vándorolt,
ahol pedig idõvel beolvadtak az ottani magyarságba. A szlovákok esetén az
elszakadási törekvések végül ezek miatt a tényezõk miatt jelentek meg: az elit
félt az eltűnéstől (egyedülálló módon a szlovákság lélekszáma kissé csökkent
még a népességrobbanás idején is), a magyar elit pedig semmilyen
kompromisszumra nem volt hajlandó velük (igaz, más nemzetiséggel sem).
A németek eléggé heterogén társaság voltak. A nagy többségük
viszonylag szétszórtan élt az ország területén, kisebb foltokban, így komolyabb
nemzetiségi mozgalmaik (noha a második-harmadik legnagyobb lélekszámú kisebbség
voltak) nem alakultak ki. Az egyetlen kivétel az erdélyi szászság, akik viszont
inkább a korábbi kiváltságos helyzetük elvesztése miatt nem voltak elégedettek
a helyzetükkel, és végül a román autonómiaígéretek miatt 1918 végén az
elszakadás mellett döntöttek gyűlésükön - igaz csak szűk többséggel. A németek
többi része számára tulajdonképpen mindegy volt, hogy etnikai értelemben véve
milyen országban él, hűségük attól függött, hogy a központi hatalom hogy
viszonyul hozzájuk. Érdekesség, hogy 1920 után viszont a németség helyzete
rendre konfliktusokat okozott Magyarország és Németország között, főleg a
németek anyanyelvi oktatása miatt, és az 1933 után hamar szívélyessé váló
magyar-német viszonyban is folyamatosan konfliktusforrás. Ez is mutatja, hogy nem volt evidencia az
sem, hogy a németek ragaszkodtak Magyarországhoz.
A ruszinok körében az összes magyarországi kisebbség közül a
legkésőbb indult meg a nemzeti ébredés, amely még 1918 környékén is
meglehetősen kezdeti állapotban volt. Politikai szerepvállalásuk e tekintetben
a németekhez hasonlít - igaz, ők viszont egy viszonylag nagy tömböt alkottak
Kárpátalján. A ruszinokra végül a csehek csaptak le.
Végül, de nem utolsósorban beszéljünk a horvátokról: ez
alapvetően egy speciális kérdéskör, merthogy a szűk értelemben vett
Magyarországon komolyabb arányban nem éltek horvátok. Azonban a kiegyezéssel
Horvátország is Magyarország részévé vált. A horvát-magyar kiegyezés ugyan
elvben komoly autonómiát biztosított Horvát-Szlavónország részére, de a
gyakorlatban a magyar elit csak egy stratégiai jelentőségű részként gondolt a
tartományra (annak ellenére, hogy a Horvát Királyság soha nem volt a Magyar
Királyság része), és rendre igyekezett úgy kezelni, mint az ország többi
részét. Ez természetesen a horvátok számára elfogadhatatlan volt, mert ők nem
ezért léptek politikai szövetségre a magyarokkal 1867 előtt. A horvát
törekvések lényege ugyanis az volt, hogy a horvátlakta területek egyesüljenek
egy országon belül, ami a Horvát Királyság, Dalmácia, Isztria és Bosznia
egyesítését jelentette volna (ez utóbbi 67-ben még nem volt a Monarchia uralma
alatt). Ebben ugyan kezdetben a magyarok támogatását is birtokolták (a magyar
támogatás viszont nem önzetlenségbõl volt meg természetesen, hanem a még
nagyobb uralható terület miatt), de Bécs ebbe nem volt hajlandó belemenni. A
későbbi magyar nacionalista propaganda és különböző nemzetiségpolitikai
lépések, a magyar bevándorlás Szlavóniába, stb. nagyon gyorsan eltávolították a
horvátokat a magyaroktól, merthogy ők alapvetően egyenrangú félként akartak
ebben a kapcsolatban részt venni (végül is két királyság egyesült) - és ezzel
együtt gyorsan közeledtek a szerbekhez, akikkel ugyanakkor szintén voltak
fennálló vitáik.
Látható, hogy a nemzetiségi törekvések meglehetõsen különbözőek voltak, és nem volt az szükségszerű, hogy a magyar központi hatalom mindegyikkel szembekerüljön.