Az 1848-49-es forradalomnak nagy szerepe van abban, hogy a nemzetiségi kérdés felszínre került - merthogy látszólag a magyar elit előtte nem is igen vett tudomást a kérdéskörről. A szabadságharc fontos tapasztalata volt, hogy Kossuthéknak rá kellett döbbennie arra, hogy az országban élő nem magyar etnikumúak bizony nem repesnek az örömtől, hogy a magyar lett a hivatalos nyelv, illetve attól, hogy a központi hatalom az országba kerül. Az etnikai ellentétek ugyanakkor a szlovák számazású Kossuthot meggyőzték arról, ahhoz, hogy a bécsi irányítástól az ország megszabaduljon, szükség van arra, hogy a nemzetiségekkel egy olyan kiegyezés jöjjön létre, amelynek következtében ők is magukénak érzik az országot. A forradalom bukása után azonban ez az irányzat háttérbe szorult, 1867 után Eötvös miniszterségét leszámítva nem jutott szóhoz. Ennek gyakorlatilag az a logikus oka, hogy az 1867-tel kvázi a hatalmát átmentő elit nem akart a hatalomban osztozni a nemzetiségek képviselõivel. A nagy nehezen visszaszerzett uralmukat nem voltak hajlandóak megosztani. A nemzetiségi küzdelmekben egyébként is viszonylag sok anakronisztikus elem fedezhetõ fel. 1848-49-ben ugyanis alapvetõen a kiváltságokkal rendelkezõ nemzetiségi rétegek fordultak a forradalom ellen: a határőr szerbek, az erdélyi románok, akik már régóta a negyedik nemzet szerettek volna Erdélyben lenni (de a partiumiak nem), illetve az erdélyi szászok, akik kiváltságaikat, vagy pedig esetlegesen kivívandó kiváltságaikat féltették a magyaroktól. A forradalommal azonban nem fordultak szembe a magyarországi kisebbségek (bár azt sem lehet mondani, hogy támogatták volna). A jobbágyfelszabadítás alapvetõen pozitívan érintett mindenkit. 

A nemzetiségi törekvések

A nemzetiségi törekvéseket érdemes nemzetiségenként végignézni, ugyanis alapvetően más és más elképzeléseik voltak arról, hogy hogyan képzelik el a helyzetüket az országban. Nyilván a témáról könyveket lehetne írni, így az alábbi poszt csak összefoglaló lesz, sok információ egészen biztosan ki fog maradni belőle. 

A románság kb. fele-fele élt Erdélyben és a szűkebben vett Magyarország területén. A román társadalom - a többi nemzetiségi társadalomhoz hasonlóan - nem volt teljes, hiányzott ugyanis a nemességük (etnikailag román nemesség létezett, de az magát a magyar politikai nemzethez sorolta, azaz nem tartotta magát románnak), és a polgárságuk is. Meglepő módon a román nemzeti ébredés magyar területen indult (pontosabban Erdélyben, amely politikailag magyar irányítás alatt állt, de nem volt a királyság része). Ennek két fő oka van, az egyik, hogy gazdaságilag fejlettebb volt, mint a Kárpátokon túli vajdaságok, másrészt pedig azért, mert a két fejedelemség ekkor a Fanarióták uralma alatt állt, akik az Oszmán birodalom által kinevezett (többnyire görög) fejedelmek voltak - így a két fejedelemség is kvázi idegen uralom alatt állt. A román nemzeti ébredés a két erdélyi egyház kebeléből indult ki (az ortodox és a görög katolikus egyházról van itt szó). A maroknyi román értelmiségi már ekkor is abban gondolkodott, hogy a románlakta területek újraegyesüljenek - igaz, ekkor ennek még nem volt magyarellenes éle. Viszont a társadalmi viszonyok miatt magyarellenes éle volt a polgári átalakulás igényének, merthogy a román jobbágyság urai magyar nemesek voltak. Politikailag tehát Erdély volt a központjuk, holott a románok közel fele a szűken vett Magyar Királyság területén élt. Viszont a súlyuk Erdélyben jóval nagyobb volt. Mivel a románok nagy része azóta vándorolt be a tartományba, ők alapvetõen ahhoz szoktak hozzá, hogy nem Magyarországon élnek - Erdély, ugye 1541-től független a királyságtól. Természetszerűleg a legfőbb törekvésük az volt, aktívan beleszólhassanak Erdély irányításába, Erdély egyesítése Magyarországgal elfogadhatatlan volt a számukra, merthogy ez esetleges politikai súlyukat csökkentette. Éppen ezért a magyarországi nemzetiségek közül a románság az, akikkel egyfajta kompromisszum kialakítása szinte lehetetlen volt. A románok hosszabb távon abban voltak érdekeltek, hogy a románlakta területek egy országon belül egyesüljenek, az anyaországuk nem Magyarország volt, így ez nyilvánvalóan csak úgy volt elképzelhető, hogy a románlakta területeket Magyarországról leválasszák. Ez viszont természetesen a magyarok számára nem volt elfogadható.

A szerbek nagyon hasonló helyzetben voltak, ráadásul az ő esetükben még arról is szó van, hogy legnagyobb részük a katonai határőrvidéken élt, amely jogilag nem is tartozott Magyarországhoz, közvetlenül Bécs irányítása alatt voltak. A köznéphez képest számtalan kiváltsággal rendelkeztek, és számukra is ugyanúgy elfogadhatatlan volt az, hogy Magyarországba visszaintegrálódjanak (ami az ő szemszögükbõl nézve nem vissza volt, merthogy ők a török kiűzése után költöztek erre a területre - vagyis soha nem éltek Magyarországon), és így a kiváltságos helyzetük megszűnjön, az addig kezükben levő helyi közigazgatás pedig mások kezébe kerüljön. A szerbeknek ugyanakkor nem volt akkora nagy súlya, az ország lakosságának alig pár %-át tették ki. Jelentőségük 48-ban inkább abban állt, hogy túlnyomó többségük katona volt, így könnyen hadrafogható tömeget jelentettek. A románokkal ellentétben - bár Magyarországon is találunk szerb értelmiségieket - az ő esetükben Magyarország nem játszott fontosabb szerepet a nemzeti ébredésükben, ez a folyamat ugyanis az oszmán uralom alatt levő szerb területeken indult, és teljesedett ki. A szerbek több felkelésük után az 1840-es évekre relatív autonómiát vívtak ki - igaz, ez akkor még leginkább csak Belgrád környékére korlátozódott. A Monarchia viszonya velük egészen addig barátságos volt, ameddig le nem zárult a területszerzésük az Oszmán Birodalommal szemben.

A szerbek törekvései inkább arra irányultak, hogy ők egyesítsék a délszláv területeket. A jugoszlávizmus legfontosabb képviselői is közülük kerültek ki - noha a horvátok körében is akadtak az eszmének támogatói. Nyilván ez csak egy ideológiai indoklása volt az expanziós elképzeléseiknek, de - mint azt látni fogjuk - legfőképpen a magyar nemzetiségpolitika miatt ezek az elképzelések népszerűvé váltak a horvátok (és a szlovének) körében is - annak ellenére, hogy a 19. század első felében még komoly ellentétek feszültek horvát és szerb nyelvészek, illetve politikusok között.

Miután a balkáni háborúk során megszerezték a történetileg Szerbiához tartozó területeket (amelyeknek azonban túlnyomórészt nem szerb lakossága volt), nem maradt más hátra, csak a délszlávok maradékának otthont adó Monarchia. Így természetszerűleg ettől kezdve arra törekedtek, hogy a Monarchia délszlávok lakta területeit leválasszák, igaz, így itt nem csak a magyarok voltak az ellenfelek számukra, hanem a teljes Monarchia.

E két kisebbség az a kettő, amely rendelkezett egy külső anyaországgal, és ebből következően hosszabb távon várható volt, hogy el akarnak majd szakadni. Összesen azonban a teljes magyarországi lakosság valamivel kevesebb, mint 20%-át tették ki. 

A szlovák nemzeti ébredés nagyrészt egy időben indult a magyarral, de az ő esetükben ez sok belső vitával is járt, amely kezdetben a nyelvkérdésben tört felszínre. A szlovákokon erős cseh nyomás volt, és az egyik fél a szlovák nyelvújítást alapvetően a cseh irodalmi nyelv átvételével képzelte el - végül nem ők győzedelmeskedtek, hanem az irodalmi nyelvet a középszlovák nyelvjárás alapján megteremtő Ľudovít Štúr irányzata. A nyelvkérdésnek nem csak szimbolikus jelentősége volt, hanem kőkemény gyakorlati is: a szlovák nemzet kvázi ezzel teremtődött meg, mert bár szláv nyelvű népesség mindig élt a Felvidéken, de köztük - a térség földrajzi tagoltsága miatt - nem igazán volt kohézió - pláne, hogy a felvilágosodás előtt az etnikai hovatartozásnak nem is volt akkora jelentősége.

A szlovákság képviselői a két előbbi etnikumhoz képest hosszú ideig alapvetően csak országon belüli autonómiában gondolkodtak. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy egy esetleges elszakadás olyan sokrétű kapcsolatrendszert bontana meg, amely a szlovákságnak sem érdeke. A magyar elit azonban a szlovákokat hosszú ideig kisebbségnek sem ismerte el (pláne, hogy 48-ban sem lázadtak). A szlovákokat több hátrány is sújtotta: nagyobb részük katolikus volt, így a nemzetiségi értelmiség is csak korlátozottan tudott kibontakozni, merthogy a katolikus egyház alapvetően magyar irányítás alatt volt. Másrészt, a magyarokkal azonos vallás kedvezett az asszimilációnak (a vegyes házasságoknak), a terület pedig, ahol éltek, viszonylag túl volt népesedve, a népességfelesleg pedig rendre az ország közepe felé vándorolt, ahol pedig idõvel beolvadtak az ottani magyarságba. A szlovákok esetén az elszakadási törekvések végül ezek miatt a tényezõk miatt jelentek meg: az elit félt az eltűnéstől (egyedülálló módon a szlovákság lélekszáma kissé csökkent még a népességrobbanás idején is), a magyar elit pedig semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó velük (igaz, más nemzetiséggel sem).

A németek eléggé heterogén társaság voltak. A nagy többségük viszonylag szétszórtan élt az ország területén, kisebb foltokban, így komolyabb nemzetiségi mozgalmaik (noha a második-harmadik legnagyobb lélekszámú kisebbség voltak) nem alakultak ki. Az egyetlen kivétel az erdélyi szászság, akik viszont inkább a korábbi kiváltságos helyzetük elvesztése miatt nem voltak elégedettek a helyzetükkel, és végül a román autonómiaígéretek miatt 1918 végén az elszakadás mellett döntöttek gyűlésükön - igaz csak szűk többséggel. A németek többi része számára tulajdonképpen mindegy volt, hogy etnikai értelemben véve milyen országban él, hűségük attól függött, hogy a központi hatalom hogy viszonyul hozzájuk. Érdekesség, hogy 1920 után viszont a németség helyzete rendre konfliktusokat okozott Magyarország és Németország között, főleg a németek anyanyelvi oktatása miatt, és az 1933 után hamar szívélyessé váló magyar-német viszonyban is folyamatosan konfliktusforrás. Ez is mutatja, hogy nem volt evidencia az sem, hogy a németek ragaszkodtak Magyarországhoz. 

A ruszinok körében az összes magyarországi kisebbség közül a legkésőbb indult meg a nemzeti ébredés, amely még 1918 környékén is meglehetősen kezdeti állapotban volt. Politikai szerepvállalásuk e tekintetben a németekhez hasonlít - igaz, ők viszont egy viszonylag nagy tömböt alkottak Kárpátalján. A ruszinokra végül a csehek csaptak le. 

Végül, de nem utolsósorban beszéljünk a horvátokról: ez alapvetően egy speciális kérdéskör, merthogy a szűk értelemben vett Magyarországon komolyabb arányban nem éltek horvátok. Azonban a kiegyezéssel Horvátország is Magyarország részévé vált. A horvát-magyar kiegyezés ugyan elvben komoly autonómiát biztosított Horvát-Szlavónország részére, de a gyakorlatban a magyar elit csak egy stratégiai jelentőségű részként gondolt a tartományra (annak ellenére, hogy a Horvát Királyság soha nem volt a Magyar Királyság része), és rendre igyekezett úgy kezelni, mint az ország többi részét. Ez természetesen a horvátok számára elfogadhatatlan volt, mert ők nem ezért léptek politikai szövetségre a magyarokkal 1867 előtt. A horvát törekvések lényege ugyanis az volt, hogy a horvátlakta területek egyesüljenek egy országon belül, ami a Horvát Királyság, Dalmácia, Isztria és Bosznia egyesítését jelentette volna (ez utóbbi 67-ben még nem volt a Monarchia uralma alatt). Ebben ugyan kezdetben a magyarok támogatását is birtokolták (a magyar támogatás viszont nem önzetlenségbõl volt meg természetesen, hanem a még nagyobb uralható terület miatt), de Bécs ebbe nem volt hajlandó belemenni. A későbbi magyar nacionalista propaganda és különböző nemzetiségpolitikai lépések, a magyar bevándorlás Szlavóniába, stb. nagyon gyorsan eltávolították a horvátokat a magyaroktól, merthogy ők alapvetően egyenrangú félként akartak ebben a kapcsolatban részt venni (végül is két királyság egyesült) - és ezzel együtt gyorsan közeledtek a szerbekhez, akikkel ugyanakkor szintén voltak fennálló vitáik.

Látható, hogy a nemzetiségi törekvések meglehetõsen különbözőek voltak, és nem volt az szükségszerű, hogy a magyar központi hatalom mindegyikkel szembekerüljön.