Ne mondd meg nekem odaát,
hogy ki vagyok, és hová tartozom.
Bízd rám a sorsom. Hogy hol a helyem,
én azt pontosan tudom.
Patakokban folyt, áradt az ígéret,
mígnem minden álmunk eltűnt, semmivé lett.
Mosolyogva meddig, meddig kell eltűrnünk,
hogy az asztal körül még mindig nincs helyünk?
Hogy a szülőanyánk megtűrtként tekint ránk,
és úgy bánik velünk, mint gonosz mostohánk?!
Ezeréves múltunklnak éppúgy része vagyunk,
ugyanúgy szenvedtünk, ugyanúgy zokogtunk,
mikor szíve vérzett drága nemzetünknek,
s megtépázott zászlók szanaszét hevertek.
Mikor szent földünket darabokra tépték,
és a hatalmasok mind tétlenül nézték!!!
De mi fel nem adtuk egyetlen percre sem,
pedig úgy éreztük: elhagyott az Isten.
Nyelvünket őrizzük, mint legdrágább kincset,
külhonban is tovább él a magyar nemzet.
De ha így sem kellünk néhány szószólónak,
akkor is maradunk igaz, hű magyarnak!