Ne mondd meg nekem odaát,
hogy ki vagyok, és hová tartozom.

Bízd rám a sorsom. Hogy hol a helyem,
én azt pontosan tudom.

Patakokban folyt, áradt az ígéret,
mígnem minden álmunk eltűnt, semmivé lett.

Mosolyogva meddig, meddig kell eltűrnünk,
hogy az asztal körül még mindig nincs helyünk?

Hogy a szülőanyánk megtűrtként tekint ránk,
és úgy bánik velünk, mint gonosz mostohánk?!

Ezeréves múltunklnak éppúgy része vagyunk,
ugyanúgy szenvedtünk, ugyanúgy zokogtunk,

mikor szíve vérzett drága nemzetünknek,
s megtépázott zászlók szanaszét hevertek.

Mikor szent földünket darabokra tépték,
és a hatalmasok mind tétlenül nézték!!!

De mi fel nem adtuk egyetlen percre sem,
pedig úgy éreztük: elhagyott az Isten.

Nyelvünket őrizzük, mint legdrágább kincset,
külhonban is tovább él a magyar nemzet.

De ha így sem kellünk néhány szószólónak,
akkor is maradunk igaz, hű magyarnak!