Hány őszbe haltunk már bele
és hány tavaszból nyertünk újabb életet,
mennyi semmitmondó téli napot féltünk,
ami könny-homályba sírta a deres éveket

és lám mégis itt vagyunk, mi halhatatlanok,
kik tűrve szenvednek, de sosem adják fel,
mert nekünk minden perc egészbe font szakasz
úgyis, ha holt álmaink sírgödrökön kel,

hisz mi egymástól tanultuk, menni-menni kell,
azon a tört-kavicsos úton, mit lábunk megszokott,
nem állva meg ott sem, hol szabad a pihenés,
akkor sem, ha cipőnk rongyosra kopott,

mert kinek háncsos kérgű lelke idő-edzett lett,
azt nem gyengíti semmi el, mi hitéből szakadt,
hisz maga az ember-hit, oly földöntúli erő,
mit két kezével véd meg az Isten-akarat