Jaj, az de szomorú volt.
A híg esõ sötéten csepegett,
és kézilámpással, rozoga pallón
ballagtak el a szótlan emberek.
Csak erre emékszem. Még néha arra,
hogy halt meg a kertünkben egy virág,
s a zöld gyepen sárgálló délutánon
cikáztak a virgonc, fehér cicák.
De estefelé fojtott már a füstszag,
csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
gyertyával jártak a pincék homályán
s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
a vén pohárba, esti lakomára.
Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,
és fájt a szépség és a csillogó bor,
és fájt az õsz és a zenés szüret,
a sár, a szél, a nyár bús nevetése,
a nagymamák, kik kéklõ szemüket
rám csillogtatták pápaszemen által.
És fájt az est, mikor az emberek tárt
csûrükbe vitték a dús, szõke termést,
s rézkotlákban fõzték a szilvalekvárt.
A kerti székeket is mind behozták,
és gyertya mellett a szobában ettünk,
mint temetésre, kongott a harangszó,
és a tûnõ vár settengett megettünk.
Kis nyári ruháim is eltemették
egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,
s nyomukba -- hûvös, józan, õszi tömjén --
halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba
az orvosságos-üvegek közé,
és néztem, hogy repül le néma gyásszal
az est a csapzott, tarlott táj fölé.

Kis ujjaimmal csendesen doboltam
a lágyan összeizzadt üvegajtón,
a konyhában daloltak a cselédek,
a szél valamit keresett sóhajtón.

És amikor már mindenütt sötét lett,
az ágyba megöleltem kisöcsémet.
Aztán pihegve sírtam egymagamban,
a fákra néztem, lombjuk úgy zugott,
Titokzatosan bámultak szemembe,
mint rongyba burkolt, ázott koldusok.