1

Kék ibolyát kerestem,
még fenn se volt a hajnal,
aztán csokorba fûztem
vágyó tüzes sohajjal.

Megindulék a réten,
s a kedvesem kerestem,
a gyenge szép virág meg
elhervadt kezemben.

Most a fejük lehajtják,
s mind bánatosan esdik:
"Temess el, reggel éltünk,
s meghaltunk, íme estig."

2

Nem, nem te vagy a gyenge s bûnös,
búmnak magam vagyok oka,
én büszke voltam, ámde szent te,
te nem hagyhattál el soha.

Száguld a föld, s elhagyja hûtlen
az életosztó fény-napot,
és azt hiszi, a nap hagyá el,
ha rája gyengébben ragyog.