Az álmodó baba
öltözködik narancsszín bársonyokba,
a délutánba méláz mosolyogva,
s libeg-lebeg kenderszinû haja.
A szeme alvó francia babáké,
a parfümöktõl forró feje fáj.
Ah, mért ez a búcsúzkodó finálé?
Nem kell az élet, pompázó parádé,
aranyfindzsákba hûlõ csokoládé,
nem kell neki a szende, lenge báj.
Valami fáj, s nem tudja, mije fáj.

És csupa gyász a fényes, enyhe táj,
és szája vérzik (ez a gyenge száj),
mint vérpiros narancs, és fáj az élet,
és fájnak a falon a régi képek,
és alvó lelke önmagába réved.
Fáj, fáj az élet.

És fáj a füstölõ, mely szerteszéled
az ó szobán s fülledten ellebeg,
és fáj a zongora (ah, fáj az élet)
ez az utolsó délutáni ének,
a billentyûk oly feketék, fehérek,
s úgy fájnak a kis szõke hercegek,
testvérkéi, kik jönnek reszketeg,
álmodva jönnek csöndesen elõre,
ezüstharisnyába, aranycipõbe,
kék bársonyokba, és az ágy elõtt
reá tekint szemök, síró szemök,
és elsíratják, ümmögnek szegények,
ah élet, élet, pici baba-élet.

Ah, a baba mily néma, halavány
a délután ravatalán.