Fia kiszállt a távol tengerekre,
És ott veszett, annak pár éve már,
De a nagy ég száz csillagán merengve,
A jó anya reá remélve vár.

Mindenki tudja, hogy a messzeségek
Szomorú hőse csöndes már nagyon,
Hogy túl jár már tenger baján a létnek,
S pihen talán egy távol csillagon...

De az anya, ki méhe bús gyümölcsét
Úgy látta mindig, mint a nagy jövőt,
Nem sejti, hogy mily messze költözött!

S míg óceánok ágyán alszik ő rég,
Az anya vár, vár valami hajót,
S ragyognak rá rég elmúlt csillagok!