Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes - nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. -
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
- Emlék s igéret képe - állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít:
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!