Keserű pohár az élet,
Csordultig ürömmel tele;
Férfi könynél mi keserűbb?
Mitől e pohár megtele.
Mikor az erősebb félnek
Hajtja fejét alá a gond;
Lát roskadni, szertehullni
Közügyet és ősi vagyont;
Mikor mindennap a való
A reménynek szárnyát szegi: -
Ezt a keserü poharat
Édesítsétek meg neki
Nemzetem gazdasszonyai.

És míg az erősek lelke
Csak bút, gondot lel a földön,
A szebb felet kitünteti
Könnyelmü szív, divat öltöny.
Nem szebbek ők ily pompával,
Ragyogásuk a mi gyászunk,
Mulatságuk magunk tora!
És fölöttünk ég a házunk!
Ah, nekünk e könnyelmün szép,
De hiú ragyogás elől
Üdvet adó jó példával
Ti menjetek mostan elől
Nemzetem gazdasszonyai.

S a kit már a sorsa megtört,
Kit a végzet földre tiport,
Ki nem ismer más menhelyet
Csak az eget, s az úti port,
A nyomornak annyiféle
Változatos alakjait,
Kit a végzet büntetlenül
Kövekkel, átokkal hajít,
A kire már életében
Rá boríták a szemfedőt:
Gyöngéd kézzel járuljatok
Fölemelni a szenvedőt,
Nemzetem gazdasszonyai.

És a kik még nem tudják azt,
Mi a bánat? ifju lelkek,
Kik bennetek példaadó
Anyai kebelre leltek;
Ah, a hon egész jövendő
Sorsa most ti nálatok van.
Kincs a gyermek ifju szive!
Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
Gyermekiteknek a hazát
Nemzetem gazdasszonyai.

(1865)