I
Nincs igazad: elég! Amin vitád van,
Nem elvi jó, csak az Én vad, konok
Uralmi gőgje. Jó megvan magában,
Dühvel törtetnek az akarnokok.
Mind hatalmaskodnék csak a világban,
Mondván: erő s igazság egy dolog -
És feljebb kúszva: gőze mámorában
Magában már nem férve tántorog.
És még tovább: a maga-részegült én,
Emberi mértéken túl istenültén,
Törvénynek írja en-vad-dolgait!
S kit - útban tán - karmai el nem érnek,
Hogy ússzon akár árjában a vérnek,
Mindig készen a gaz s a szolga itt.

II
Nincs igazad, nincs! Arra nem vagyok vak,
Hogy ne tudnám, ki vagy; már ismerem,
Óh én! és azt, hogy ha törik, szakad, csak
Te vagy, s rajtad kívül nincs senki sem.
Mint fő, feszítsz a földi cirkuszoknak
Terén, felfújt, agytalan, esztelen;
A csillagok körülötted forognak, -
Igazad volna? Fordítottja sem.
Mint itt érezlek, ágaskodva bennem,
S mindenre képesen, egy halk, merev nem
Szólal meg itt benn, reszketve: „Gyötörd!”
És: „Fogd nagyon! Benne a legkisebb rész
Baj, ha túlteng - s legelsőbb ellened kész -
S az ember ellensége. Győzd le, törd!”

III
Senkiben sem bízom. Benned se, itt bent,
Képmutató! Minden csak alkalom,
S az ember: ember, kész felrúgni mindent;
S „nagy szándék”? Hagyd! Jellem sem oltalom -
Hajlítható, mint szók, végsőkig elment
Vitában, mely - bújtan - a hatalom
Párharca, hol az én a lehetetlent
Próbálja s döng dühös dac s érv-halom.
S vitázva, bőszen már asztalt-verő: csak
Fínomabb-eszközű zsarnok erőszak
Mása, hol szó még kényszerűn pereg;
S melynek megfelelőn - csak mód s a perc kell -
Mint legvégső érv immár, dönt a fegyver,
Vagy toppra ugró martalóc-sereg.

IV
Óh én! Te vagy lényünk tartója mégis,
Por-sorsunkba nem hajló nyugtalan,
Te, kiben érzem, hogy vagyok - s te: vég is,
Veled szűnvén, s te büszke: általam.
E Mindenben, hol se kezdet, se vég: kis
Sejttől az Orionig nincs olyan
Hatalmas tény! Nap, mely az űrbe fényt visz,
Csak mivel én itt tudok róla: van.
Világ öntudata! Mint óriás, mérsz,
Élsz mindent, mint e vak rendben varázs-Ész
Központja: - s mely olykor vad arcot ölt -
S akkor magát s mást tipró, szörny, kegyetlen,
Mitől erkölcs reng, ész s jog rendje retten,
Mintha csillaggal ütközne a Föld!

V
Karolva foglak, itt benn tartva mélyen
Magamban: egyetlen a föld terén,
Ki el nem hagyhatsz, míg sors adja élnem,
Gonosz, vagy jó? Te mindenképpen: Én!
S már dobott volna, únva, szenvedélyem,
Tőlem-választhatlan, társ-csuda, rém;
Szöknék tőled és nincsen mód cserélnem,
Szíved, lélegzésed, sorsod: enyém.
S hogy elhagynálak, érzem, játék is csak,
Gyűlöllek, únlak, rágalmazva szidlak
Rádfogva száz bűnt, mit csak lel az ész,
És tetszelgőn, hogy tűrsz, rendíthetetlen,
Nyugodtan: Míg szemünk - kaján-kegyetlen
Vádaim közt - mosolygva összenéz.