Immár negyedszer jött el a tavasz,
s megint benéz a börtön ablakán,
s látja, hogy láncán gunnyaszt a magyar,
ajkán elfáradt mar a régi jaj
s az arca, hej! még jobban halovány.

Immár negyedszer jött el a tavasz
s hiába hozza zöldülő rügyét;
minálunk mindent fagyos hó takar;
hiába sirnak: átok, könny s a dal,
minálunk mégsem olvad el a jég!

Immár negyedszer jött el a tavasz,
virágot hajt az áldott napsugár
s nekünk, ó jaj beh zuzmarás a lelkünk.
Nagy Isten! milyen legutolsók lettünk
s csak álmodunk, pedig az óra jár…

Bárcsak lehetnék kürtje uj csatáknak,
ha volna bennem hang, amely sikolt,
hogy hallanák a bölcsős csecsemők,
az ifjak es a sirjukba menők
es föltámadna föld alatt a holt!

Az lenne hej, az uj, a szent tavasz —
de hát… mit ér, az álmodás mit ér?
Rekedt torokkal, törpén, könnyesen
csak nézem, nézem lassan, hogy veszen
a nép, e drága ezredéves vér…