"Mindig is furcsa kisfiú volt. Amíg a többi gyerek színes labdákkal játszott, kisautókat tologatott és napsütésben fürödve ugrándozott a burjánzó fûben, ô a kert egy hátsó zugában ücsörgött a kedvenc fája árnyékában, kezében könyvekkel és egy tábla csokoládéval.
Vagy épp az utcájukban sétálgatott, s bátortalan, nagyon halvány alig-mosolyával, valamint félénk pillantásával illette a vidám fiúkat és lányokat. Azok figyelmét persze egy pillanatra sem tudta magára vonni, de talán nem is akarta. De magában elismerte, hogy egy barátságos pillantás igazán meg tudta volna melengetni a szívét s lelkét. * A vonalak lassan jelentek meg a papírlapon, mintha alkotójuk folyamatosan azon gondolkodna, jó helyre teszi-e ôket. Világos tincsek hullottak a szemei elé, amikor felpillantott a büszke kastélyra, melynek ablakain megvillantak a lusta napfény gyengéd sugarai. A ceruza bizonytalanul megállt az ujjai közt, a következô pillanatban pedig elszántan dolgozott tovább. - Egész szépen rajzolsz - szólalt meg mögötte egy hang váratlanul. Ô megijedt, összerezzent, így az írószerszám megcsúszott a kezében, de nem törôdött vele; felpillantott az ébenhajú fiúra, s érezte a rózsaszín pírt, amely elöntötte az orcáit. - Te tudsz? - Persze. Pálcikaemberkéket. Segítséggel. Gurgulázó kacagást vitt a szél az egyébként csendes birtokon, s egy addig magányos kisfiú ajka óvatos, félszeg, pici mosolyra húzódott. * Sokszor úgy érezte, a szavak elôször a szívében fogannak meg, a fejében fejlôdnek gondolatokká, és a papírra vésôdve születnek meg igazán. A leírt szöveg természetesen sosem tûnt annyira tökéletesnek, mint amilyenre eredetileg tervezte, de tudta, hogy mindezek ellenére visszatükrözik minden egyes érzését, a legféltettebb titkai jelentek meg a pergamenen, és ez hátborzongatóan kellemes volt számára. - Furcsa gyerek vagy - mondta egyszer az ébenhajú fiú, s az ô mellkasában izgatottan verdesett a szíve, mert ez a hangsúly nem gunyorosan hangzott, hanem kifejezetten elismerôen. Lepillantott a dalszövegre, amit az elôzô egy órában vetett papírra, és sötétkék szemei boldogan megcsillantak. * Finom ujjak pendítettek meg a húrokat, és lágy akkordok zendültek fel. A szoba ablaka tárva nyitva volt, az egyszínû függönyt finoman meglibbentette a szabadból beszökô szellô, így olyan hatást keltett, mintha táncot lejtene. A szíve egy ütemre vert a zenével, mint mindig, s teljesen átadta magát a dalnak, eggyé vált vele. Csodálatos módon az érzelmei szólaltak meg egy olyan nyelven, amit valószínûleg ô egyedül értett meg ebben a világban. Beleélte magát a játékába, de résnyire nyitott szemhéja mögül látta az ámulatot az ébenhajú fiú arcán. És az a régen oly kicsiny mosoly igazi mosollyá vált. * Pajkos szellôk játszottak a tincseivel, simogatták meg az arcát, s az orrába szállt a víz illata. A madarak vígan szárnyaltak a felhôtlen, tiszta kék égen és mindaddig ismeretlen dalokat fütyültek el; a dallam belopta magát a fülébe, s szinte észre sem vette, micsoda jókedv telepedett rá. A homok finoman ölelte körül a lábát, s mikor ültében hátradôlt, a haja mintha egyesült volna a szemcsékkel. A nap végigsimított a bôrén, mielôtt egy árnyék vetült volna nyurga testére. - Ezek gyönyörûek! - Nem értette, miért mondták ezt neki, mert a mellette heverô kavicsok és kagylók ugyanúgy a partról származtak, mint az ébenhajú fiúé. A barátjáé."
