I.

Leplét bár váltva öltse, vesse:
Az én világom nincs már messze.
Az én világom el fog jönni:
Hajnaltalan csodás világ lesz.
Az éj sohasem fog elköszönni...
Egére nem lesz csillag hintve,
Én leszek minden gyöngye, kincse.
Én leszek célja, üdve, átka
És mégis ez lesz legjobb, legszebb:
Minden világoknak világa...

Akkor már nem lesz semmi múltam,
Feltámadok, bár el se múltam.
Reménykedem, bár mit se várok,
Elzúghatnak mögöttem békén
A többi napderűs világok...
Nem törtetek célra, titokra,
Nem lesz szükségem asszonyokra,
Nem keresem, aki megértett,
Én leszek a szent különélet.
A hazug fények megvetője,
A nagy sötétség, szent sötétség
Tapadó, bárgyú szeretője.
Köröttem nem lesz semmi kétség,
Csak nagy sötétség, szent sötétség...
...Az éjszakában állva, fázva
Várlak szerelmetes világom,
Minden világoknak világa...

II.

...Fényt ad színt a darabka kőnek,
Fényt ad színt minden agyvelőnek.
A fény teremtett, fény teremt
Fejet zsibbasztó végtelent
S egyetlenegy kis, balga órát,
Amelyben nyíló tubarózsák
Vad illatába olvadunk...
A fénytől élünk, s fény vagyunk...

...Hejh, temető! Valamikor még
Nap volt a lelkem, fény az álma
S íme, most a nagy világosság
Kerget belé az éjszakába...
...Légy áldott, legvalóbb legenda
S a szent fény, mely most visszahoz:
Az...az! A sötét volt az első,
Fényt sohse látott szent kaosz.
A nincs volt az első igazság,
Önmagátszülte szent erény,
A tagadás az első isten
S első hazugság volt a fény.
Színben pompázik, hazug álmok,
Gyötrődő gondok gondozója,
Hogy káprázón agyamba szállott:
Elkárhozás volt az az óra...
Azóta nincs már semmi új fény.
Nem érzek semmi meleget,
Sóvárgom a nagy éjszakába
Várom a barna felleget,
Múltát a színnek, fénynek, vágynak,
Borultát a nagy éjszakának...

III.

Hullj, hullj az asztalomra,
Nyárnak hulló virága,
Vadgesztenyék virága...
Ott a bokroknak alján
Csiklandott lány kacaja,
Párzó, bújkáló vágy
Gyalázza meg az estét.
Az édes nyári estét...
Majd lesz az est még sötétebb,
Lehull a nyár virága,
A gesztenyék virága.
Köd fekszi meg a bokrot,
Hideg lesz majd az este
S elmúlnak a szerelmek...
Hullj, hullj az asztalomra:
Szeretem a virágot.
Ilyen szép nyári estén
Nagy oktondin kiporzik
S lehull az asztalomra...

Az a ficánkoló lány,
Ott a bokroknak alján,
Fázódva jár a ködbe\'.
Ha jön a sötétebb este
S elmúlnak a szerelmek...
Nem hull majd asztalomra
Vadgesztenyék virága
S az őszi csöndes esten
Én maradok meg itt csak...
Belegázolok a ködbe,
Átgázolom a bokrot,
A száraz, árva bokrot
S bekiáltom a csöndbe,
Az édes , szörnyű csöndbe:
Elmúltak a virágok,
Elmúltak a leányok:
Én itt vagyok, maradtam
És úr vagyok a csönden.