Volt mikor a néma hegyek
büszke teherrel vállukon,
mint árgus szemű őrszemek
álltak a magyar határon.

Égbetörő ősi várak
kőből épített ékkövek,
nagyságát hirdette a hadnak,
dicső nemzet erejének.

Még állnak a régi szirtek
rajtuk ezer év emléke,
fákkal benőtt ősi helyek
nemzetünk szép öröksége.

Letűnt kornak dicső múltja
mára csak bedőlt kőfalak,
őseink porladó csontja
sírjukból hozzánk kiáltanak.

Egy országot adtunk néktek
vérrel szerzett ősi földet,
de mint tékozló gyermekek
hagytátok veszni e kincset.

Megtépázott nemzetünket
szétszaggatta a nyári szél,
száz éve szívja vérünket,
de erős hitünk benne él.

Lassan öntudatra ébred
Árpád ősi harcos népe,
s ha láncod végleg letéped
köszönt ránk a remény éve.