Krisztusom,
én leveszem képedet falamról.
Torz hamisításnak érzem vonalait,színeit,
sohase tudlak ilyennek elképzelni,
amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek,
ilyen jóllakottan derűsnek,
ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak,
mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál,
szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél.
Megtépett és színehagyott ruhádon
vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság
s két parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei