Majd egyszer megírom, ami ma fáj,
most még görcsbe rándul tőle a toll.
Elmesélhetem, ha nagyon muszáj,
de jobb, ha ma láthatatlant játszol,

és úgy hallgatod konok csendemet,
csak így váll a vállhoz, észrevétlen.
Mikor a sok apró rossz eltemet,
magamat se könnyű elviselnem.

Te csak légy velem, de ne lássalak,
higgyem, hogy magam vagyok a Földön,
kerülj, mint haragot a szép szavak,
nekem ma a vers is néma börtön.

Ismersz. Holnapra, lehet, már nem bánt
mindaz, mi most még a lelkemen ül.
De most kérlek, kapcsold le a lámpát,
és csak úgy - legyünk. Ketten, egyedül.