Nincs néha értéke és fáj az élet,
értelmetlenségbe hull mind a szó.
A város szürke ködbe vész,
esik egyre és a szív megfullad bent,
minden sötét.

Nincs igazság, mindenütt tagadás.
Nincs cél és harcolni sincs már miért.
Egymagában fél a szív,
beteg küszködés a lét,
mély kút az éj, és nincsen kiút.

De itt az éjszakában távolabbra látok,
a csillagok ragyognak, túl a láthatón.
De a Te hallgatásod Rólad minden elbeszél,
ha nincs is szólni hangom, lelkem rád talál.

Van még talán bennem pár gyönge szó,
morzsányi fény, gondolat, bíztató,
hisz megtanultam látni már
hogy ott vagy, túl az árnyakon
hol nélküled félelem zúzna szét.

De itt az éjszakában...

Túl minden éjen, túl a láthatatlanon
az erő, mely mindent éltet,
szabaddá tesz, szerteárad bennem.
Túl minden éjen, túl a láthatatlanon,
az erő, mely mindent éltet,
megszilárdít, helyre állít,
melléd állít most.