Valami elkezdődött,
valami egészen más, mint az életem.
Tél van, hó, a háztetők fehérek
s mintha egy elhagyott malomban
visszhangozna a kopogásom.

Nem futottam és nem menekültem sehová,
mégis úgy rezdül meg oldalra fejem,
mint háborús menekülőké gyanús tájon.
Talán a szürke ég zugában
halottak is feküsznek fésületlen.

A mocskos hóban egy összezsugorodott
gyűrűt látok s tömérdek fekete hajat
hánykolódni. Gyöngélkedő szemem
hogyan láthatna mást? A domboldal
fáiból is testem emlékei csurrannak elém.

Már tudom: a pokol részletekben épül föl,
akár egy ház: egy meglábolhatatlan felhőkarcoló:
üveg-falak, üveg-korlátok, üveg-lépcsők
villognak rám s látok egy átlátszó ágyat is,
melyben éjszakánkint majd hanyattfekszem.

Valami elkezdődött,
valami egészen más, mint az életem.
Tél van, hó, a háztetők fehérek.
A hátam mögött füst és zsoltárhang botladozik
s mélyről, a földből, egy múlhatatlan száj sír föl
hozzám.