(Madách balassagyarmati szobrához)

Kerülgettem a hórakásokat,
és szemem a síkos útra tapadt.
Aztán... elnéztem hópalástodat,
magasba emelt, csontos ujjadat.

Köszönöm, hogy nem fáradtál bele,
s nem lankadt még le fölemelt kezed.
Millió szem meredhet lefele...
látják, nem látják, sose kérdezed.

Köszönöm. De jaj, nem elég most mégse!
Bár megnőne egy csodaérintésre
az az ujjad, s a végtelenbe nyúlna...

izzón-fénylőn mutatna utat nékünk,
hogy küzdve-küzdő, lázas nemzedékünk
a 'bízva bízzál'-t végre megtanulja!