Oly kis lelekem van, hogy ilyen parányi 
nincs senkinek talán. Beszélek én,
de hangom is pici, hát nem figyelsz reám. Azt sem tudod, hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod, én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szivem van,
nem fér abba harag, ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat, s ha fáradok se búsulok,
inkább dúdolgatok, este,
ha feljön a csillag, elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.