Fázol, várj, betakarlak az éggel
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.

Már nem húz madarak búbos szerelme,
csak házak tárják lámpás ölüket
a szélnek és hangtalan fákon
ring a szerelem.

Valamikor az asszonyom leszel,
és átkozott költők rettentő téli
danákkal valahol a hegyeknek
alján hiába énekelnek.

Szép bánat feszül a homlokom
alatt és fekete tájak tükröznek
sötét összecsörrenő fogaimon:
ne félj.

Csak a februári egyszerűség
érett most bennem szerelemmé és
teljes vagyok már, mint nyáron
egy zengő égszakadás !