Ily késő éjszaka, ki jár kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,a föld már néma lőn.
Egy árva gyermek andalog,szívét bú tölti el:
Hisz az,ki őt szerette még,többé már fel nem kel.
Anyja sírjára ül,zokog az árva kisfiú:
Anyám,ó kedves jó anyám!Szívem beh szomorú!
Mióta eltemettek itt,azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,ki néki csókot ad.
Nincs senki,aki mondaná:Szeretlek gyermekem!
Puszta ház,hideg szobám,s nem fűtenek nekem.
Melléd temetve én is itt,miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,hideg a tél nagyon.
Az árva búsan zengi így kínos panaszait:
Felelve rá a téli szél süvöltve felsikít.
A gyermek fázik,könnyei elállnak arcain
borzadva néz körül a holtak hantjain.
Mély nyugalom uralkodik.A csend irtóztató.
Csak szólni sóhajt a fákon át,sziszegve hull a hó.
Fölkelne,jaj,de nincs erő,lankadva visszadűl
a kedves dombra, - felsóhajt s mély álomba merül.
És ím az árva boldogul,jól érzi most magát,
elmúltak minden gondjai,az álom hív barát.
Szíve még egyszer feldobog,mosolyognak ajkai.
Csendes - nyugodva alszik ott, - meghaltak kínjai.