Emlékeim tengerében,
Játszi könnyed napsütésben,
Fény és árnyék sötétjében
Tör reám a FÉLELEM,
Hogy mily rövid az élet.


Öt éve már, hogy nincs közöttünk,
Törékeny alakjával, fehér hajával
A csend homályába tovatűnt.
Szemünk keresi az arcát,
De csak a lelkünk látja azt.
Fülünk hallgatja a hangját,
De csak szívünk hallja azt.
Agyunk az értelem mezsgyéjén,
Lelkünk az érzelem húrjain
Próbálja megértetni,
Elfogadtatni velünk,
A kép, amit keresünk,
Januári napsütésben
Szikrázó kék égen,
Az már csak délibáb
A láthatatlan víziók csodája.
A félelemnek harca,
Hogy szertefoszlik
Az ÁLOM.
Idővel elhalványul a kép,
Ami marad az már emlék.

Egyszer talán újra látjuk egymást,
Azon a bizonyos órán
Amikor, mint egy film
Lepereg életünk,
És együtt leszünk ott
AZ ÉGI MEZŐKÖN.