1

Minek magunkat lassan ölni?
Nem jobb egyszerre megdögölni?
Mint rokkant lábbal tántorogva,
vizes, vak szemmel csillagokba,
rossz, messzi csillagokba nézni
s régi dicsőséget idézni,
idézni mind, mi ősi, ódon,
hogyha hátha mégiscsak megszánna
az Úristen valami módon.

Minek magunkat lassan ölni?
Gonoszság helyett búza nől ki
az égről földbe hullt szivünkön;
de igaz, nótás, füttyös másnak.
Magyar, köszönj az elmúlásnak,
nincs mit kereskedj már e tájon,
akad legény, ki ideálljon
s ásóját vígan földbeszúrja!

Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
Hisz életünk úgyiscsak talmi
s nem is nagyon kell már akarni,
akaródik ez nélküled,
agyadban bár égő hodályba zárt
riadt baromként bőg a rémület.

2

Bezárva okos őrültek közé,
szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
Rab szíveink örök szerelmese,
a nagy világ minket hiába hív!
Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
száguldó, forró ménesek után
a barna földnek múló dobaját
szivünk teérted dobogta tovább
és mozdonyaink szálló dübörgése
feléd lengeti most is lelkeinket!

S a nyomorultak, ők, akik miatt
temetőnek is kicsi lett világunk,
még ők biztatnak, hogy a pusztulást
hős bátorsággal s daccal kell kibírnunk!
Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?

Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!
Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.

Sikoltani!
Ha levegőtlen vihar a jajunk,
akkor is csak
sikoltani!
Hogy minden búzatábla kiperegjen.

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
nekünk nyisson ajtót a reménység!