Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
s körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
rajt' pengeti balladáit véres könnyek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagynak a Karsztok alján
s ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
s elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitéznek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
s fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
s hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.