Egyedül ér el a reggel, mint egy kagylót a parton...
Egész éjjel freskókat vázoltak az árnyak a falon...
Csak egy verssort kerestem, és már majdnem elértem, de a markomból
aztán elfutott.
Ránk sóznák az új napot, de a trükkjük lapos volt,
Csakhogy végre helyét átadja már...
A témák káoszában ér most el a reggel...
Éjji strófáimban bomlik már a rendszer...
De a titkos kapcsolat, az ősnyírrel megmarad, s hozzám a vers megint közelít.
Nincsenek nevek se még, selyem inged maradék,
Ahogy a karomból most elillan...
Felejtem a neveket, csak az arcok maradnak, és a kódszámokról felismert
Emberek...
Az ördögbe, mindebből látom, hogy vénülök...
Elfelejtek minden számjegyet.
Elfelejtem a régi, jó kiskocsmák címeit,
S a lányokat, akik mindenütt szerettek.
Végleg elhagynak egyes régi erények, csak a selymed marad, ahogy érint...
S megint úgy köszönt a reggel, hogy a szökésről álmodok...
Régi átkok kísérnek, lassan már kifulladok...
Ez csak egy-egy borulás, szélárnyék és semmi más, egy kis csúf örökkévalóság.
Ilyenek az évek, az emberek részegednek,
Mint mikor azt a nedűt megitták.
Felejtem...