Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
mint kósza lányok és hideg cselédek
kiknek bús kontyán angyal andalog
mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
valamibe... s most tüszköl s fintorog
mint trombiták és roppant trombonok
s a holdvilágnál szédelegve ferdül
nehéz boroktól és aranyló sertül
úgy lépek vissza mostan életembe
mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
s látok barnát, kókuszt, koporsót, képet -

Mint aki halkan belelépett.


A kis edény. Oly furcsa és merev.
Aranyhabos tó, emlék-temető
emlékek ágya, ágyak ápolója
mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
emléket emtet, engem temet ő
fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe -
és távoli, mély országokba int be
mint folyt arany és mint ezer ezüst
oly bús, fehér, olyan igénytelen
becéz, reámnéz és tréfál velem
mint egy kis fehér legyező
csak rátekintek s igy szólok: ez ő.
A jó, szelid, a kedves, pici teknő
de néha megnő -
és néha horpad s néha szétreped
és szerteszökken szörnyű fergeteg
és a homályban bőszen harsonáz
és akkora már, mint a ház
és ordítunk és sírunk:
diadal és ilyen fiatal.
S mint kürtök öble s vérző trombiták
És néha vág. És néha vég.
És néha olyan, mint az ég.
S mint longa, linga, lunga, lenge lég
(Még, még.)
És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
és néha néz ránk
és néha olyan, mintha verset írna.


Én nyafogok az életben, mint kevesek.
Én nyifegek. Távol mezőkön bőrző levesek.
Én nyühögök, valami van, valami nincs.
Én szepegek, valami kósza, kótya kincs.
Én szüpögök az éjbe, későn és korán.
Én szipogok az orromon, e roppant trombitán.