Otthonomban minden csupa némaság,
- Csöndes zavar -
Álmomban sok régi emlék visszajár
és felkavar.
Elmúlt idő: - régi emlék rabja;
Magányosság őrült, szürke napja,
Hozd vissza a múltat,
Hogy az álom valóság legyen.
Messze vidd magaddal játékos képzeletem,
Erdők - hegyeken által, - túl sok száz kilométeren.

Magányos szobámban csak én vagyok egymagam.
Különös, súlyos a csend, - itt senki nem zavar.
- Valamit tennem kéne... A kezem megremeg.
Mint nappalra az éjjel, hirtelen borult rám a csend.
Elcsuklik a hangom, mielőtt Neved kiejteném,
Súlya fölemel a mélyből, s az ablakon betódul a fény.
Üresen hullnak a földre a hozzád hangzó kérdéseim.
Ijedten hallgat az idő, aztán rám törnek emlékeim!

Messze vagy tőlem, de az emléked itt van közel.
(A végtelen felel nekem.)
Hiába hívlak, csak álmodom, hogy bírlak,
Hogy fogod, szorítod a kezem.

Ezüst dobozban őrzöm féltve régi álmaink.
Köztük, mint gyönyörű ékszer: kiejtett hangod, szép szavaid.
Fölöttem, lebeg egy áldott, szelíd gondolat,
Szeretném visszahívni a közös, boldog napokat.
- Körülfon ismét a csend és rájövök arra, hogy csak álmodom.
Mélyemből tör fel egy sóhaj; hogy meglássalak, úgy akarom!

"Ó ments meg engem
Mélyemre húz le minden perc.
- Megfognám a kezed, ha elérném... "
Elindulnék Hozzád,
De tudom - sajnos - nem érhetlek el,
És hiába hívom, a szerencse nem felel.

Kezemben fogom a képed, és közben a kazettád hallgatom,
Átkozott időben élek, de te őrködsz az álmomon.
Kinyitom csöndben az ajtót és a józan idő, belép,
Elválaszt sok kilométer, s én úgy sietnék feléd.

"Ó ments meg engem...
Hallanod kell a kiáltást.
- Tudom, hogy valahol létezel... "
Nagyon szeretlek
És tudom, hogy semmi nem választhat el!

Megfásult sóhajom mindig itt ül az ajkamon:
- Mi lesz, ha nem érek hozzád, - én ezt a lelkem mélyéből akarom.
De sziklavár hitemnél még erősebb a sors,
A kézzel írott könyvben, a rólam szóló iromány oly torz!

Letörve becsukom az ajtót, s a képed is elteszem,
Imát mormolok érted, majd erősen ökölbe szorítom a kezem.
- Nem tudnék nélküled élni, tehát érted harcolok,
Mert tudom, hogy hozzád elérni, mindennél jobban akarok!
Addig is álmodom rólad, remélve, hogy álmom majd valóra váll,
Utolsó biztatóul gyakran ismételgetem:
"Szükségem van Reád, hogy mindig jobb legyen! "