Az éj leszállt, s csendesen megállt
a hold az ablakom alatt,
súgott valamit, s e pillanat
elvitte magával álmomat.
Csak néztem a sötétben.
Kint fények táncoltak az égen,
vonzott a lidérces látomás,
a holdfénybe burkolt fák fölött
libbenő éji varázsolás.
Mily kicsi is az ember. Félelmeivel
hadakozva az éjben,
képzelt veszélyektől menekülve,
labirintusokban tehetetlenül
vezető szál nélkül vergődve.
Mily kicsik is vagyunk az ég alatt,
de imáink között zokogva
találunk mindig kiutat,
és felismerést, hogy:
- Ember, nem vagy magad!