Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
- ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem,
s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván
hűlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám,
kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
kevés és íze-veszett - de nélkülözhetetlen.
Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
óh, lennél bár közömbös! Elválnánk, mint sok ezren,
teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
akadna magyarázat: a költő szárnyalását
ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság ...
Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
ölel panelfalával, hogy véled összefonjon,
nem kényelem bilincsel meleg fészek-közösség,
miért a csontig ázott madár felejti röptét,
nem is a hála láncol, miért esett koromban
szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
idegeket csitítva nem vállal már szokatlant
s a meglévő csekélyért - mit marka bizton érez -
a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.
Beléptél - mit tehetnék? - szeretteim sorába,
anyámmal és húgommal egy sorban állsz - hiába:
ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
megint beleszerettem egy röpke vágyú lányba,
ki átlop olykor engem egy felhőtlen világba -
mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
szokásból sem viselnéd. Még ha rosszul sem esne
törvénysértő beszédem, elmenni kötelezne,
és én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.

Te nélkülözhetetlen - de kár, hogy feleség vagy!