Jöhettek nyúlak, őzek: nem csahol,
leszállhatsz már, morzsát leső rigója.
Viszi a Duna árja valahol,
nyírfák alatt üres a házikója.


Egy csepp se buggyant véréből, mikor
a műút szörnyetegje elütötte.
Az ár, több napja már, jeget sodor,
zengő jégtáblák zsonganak fölötte.

S ki a folyótól rémülten szaladt,
ha biztatták, ugorjék hűs vizébe,
békésen úszik most a jég alatt,
halakat csal lengő feketesége.

Tán foszlására vár a halsereg.
Hol foszlik el: homokon, parti hóban?
Kő-szobrát senki sem formálja meg,
mint Scott kutyájáét Edinboroughban.


Hadd állítsak hát emléket neki:
már látom őt titokzatos homályban,
amint barátaimat követi
a holt hűségesek komor sorában.