Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.


Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.


Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.


A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...


Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.


Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.


Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.


A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.


Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.


S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.