Őrjítő könnyek közt elönt már a remegés,
Hideg, fekete üres szobában gyötör a szenvedés.
Az üvöltő fájdalomtól megjelenik, hogy képzelek,
És kábultságot okoz az ital és a gyógyszerek.


A holdfény majd a földre hull, mint a fegyverek,
És vértől csordult kezedben, penge már megremeg.
Hiába is futsz, az idő többé nem talál,
Fekete süvítő leplek mögül követ majd a halál.


Megszűnik a sötétségre bennem a szánalom,
És érzem, hogy égő testel, zuhanok az ablakon.
Összetörve fekszem, s kering felettem a halálmadár,
S nézi, hogy szertefoszlik testemen a fekete talár.


Eltűnik a kábulat, és már velem repül,
És az elszállt lelkem a földre többé nem kerül.
Eltűnik még minden emlék és lesz látomás,
Hogy utolér majd minket a végső pusztulás.