Csöndesen ülve, ketten egy szobában,
Merengve nézek rád üres falak között.
Mi vagyunk itt, elfelejtett világban,
És nézzük egymást a hideg fények között.


Asztalunkon ezüst serleg, benne méreg,
Fogod szárát a halálnak szüntelen.
Felém jössz és közben bennünk egyre éled,
Éhség gyötör s a halálvágy végtelen.


Átkarollak, és közben szádba veszed,
Mit az ezüst serleg adhat nekünk.
S forró ajkamat az ajkadban érzed,
Majd forogni kezd a világ velünk.


És lágyan csókollak, s folyik torkunkban,
Az utolsó csók mámorító illata.
Mézédes nyelved utolsó álmunkban,
De kárpótol engem a mennynek mámora.


Majd lassú lesz nyelvünknek mozgása,
Ahogy a méreg is hatni kezd nyomban.
És megszűnik létünknek kínzása,
Elernyed karunk az utolsó csókban.