Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,
hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint árva szívre keserűség:
mellére ül az egyedüllét,
szorongást és nem vágyat érez,
ha hozzáér egy nő öléhez,
ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,
a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,
ki hozzábújik szánakozva,
csupán csak magányát fokozza,
mert nem segíthet utcalány se
sorsán, se bor, és jóbarát se,
már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,
mindenkinek kitér az utcán,
halad hideg falhoz simulván,
munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,
s ha végetér a tánc - csak álmos,
széttárja karját: és hová most?
hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint árva szívre keserűség:
mellére ül az egyedüllét,
ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.