Hány magas eszme, mennyi ábránd
Kél s száll szívembe' szerteszét!
De egynek sem tud adni hangot,
Oly árva sokszor a beszéd.
Ügyetlenül vergõdik itt lenn
A messze szálló gondolat.
Visszhang a vers; érzelmeinknek
Majd mindig csonka hangot ad.

A múltból, mint távol harangszót
Áthallom a bölcs jósigét:
Ne szûnj soha jobb korra várni!
Kislelkû! Tudsz-e hinni még?...
S hinnék; de látom a jövendõt,
A neve vér és iszonyat.
Az örök harcnak, gyötrelemnek
Jó vége soha sem szakad.

Hûlt vágyak, elzüllött remények...
Mit várjak én még idelenn?
Kínomat zengném, ha találnék
Új dalt az ócska hangszeren.
Kínos vajúdás, lázas álmok...
Ím', ez a dal története,
Egyhangú mind, ah, mind unalmas;
A dalnak sincs már érdeme.

Uram! Nem átkozódom én, bár
Sokszor sóhajtok csöndesen.
Az én beteg szívem fohászát
Ki hallja meg, ha még te sem?...
Tátongó sebemet te látod;
De nem adsz rája balzsamot.
Pedig, hogy nem gyógyul magátul,
Én Istenem, te tudhatod!

Egy átok ûz! Hiába vágyom
Az emberekkel tenni jót.
S bár sujtasz mind a két kezeddel,
Én tûrök, mint a bárgyu Jób.
A porba hullok. Ó, ki merne
Panaszt emelni ellened?
Himnuszt zengek keserveim közt:
Dicsértessék a te neved!

Ki lát szívembe?... Senki!... Mégis
Fölírják, hányszor vétkezik.
Kövezzenek, vagy áldjanak meg,
Õk lelkemet nem ismerik.
De nem haragszom; hisz' az ember
Egymás bírája nem lehet.
És ami fáj, amit zokogva
Panaszlok, nem a gyûlölet.

Szentségem a keserv, s miként a
Katona rongyos zászlaját:
Szívemet annál jobban õrzöm,
Minél több bánat járta át.
S ha eltipor a szenvedélyek
Bõsz méne a harc mezején:
Ne gázoljon szívembe senki;
Maradjon a zászló enyém!

Megnyugszom. A nehéz lemondás
Késõ korában élek én.
Örültem én is az örömnek
És ami fájt, megkönnyezém.
S közelg bár nagy idõk viharja:
Én csillagomhoz hû leszek.
Tebenned bízom, örök Isten;
Dicsértessék a te neved!