Kinek porszem, minékünk egy világ,
S egy rebbenés határa az idõnek:
Ki, ami emberagyban miriád,
Nem olvasod, mert semmiség elõtted:
Ki buborék gyanánt elfújhatod,
Mit összehordtak népek, századok:
Minden fûszálban érzelek; de elmém,
Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

Kit megtagad a léha kétkedõ,
Te adtál, ismeretlen ismerõs, Te,
Te földi szóul nem nevezhetõ,
Szívünkbe álmot, eszmét agyvelõnkbe.
Magát tagadja meg, ki megtagad,
Mint a napot, a fényt, a színt a vak.
A por fiához más nem illik itten,
Minthogy Tebenned megnyugodva higgyen.

Ki odatûzted a közös napot
Sugárzó lényed egy parányaképpen;
Ki hangodat majd zúgva hallatod,
Majd édes összhang bájos zengzetében;
Ki, hogy megszûnjünk élni, rendeled,
De, hogy meghaljunk, mégsem engeded;
Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
Megértni vágyó elmém összeroskad.

A tudomány, az ember-bölcseség
Hadd fejtegesse millió csodáid'..
Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
Amelyen át egedbe nézni áhit.
Engem, tûnõdõt, volt-e kezdeted,
Idõnek vége hogy mikor lehet:
Érzése elfog a parányiságnak,
És leborulva, térdemen imádlak.