Lásd, érdes ez az ág, fekete; és a mennyből
az esővíz csupasz kérgére szüntelen dől;
de várj csak, megy a tél, s meglátod azután:
átüti egy levél kemény görcsét a gallynak,
vékonyan, törékenyen, s te kérded: hogy fakadhat
ily zöld, ily gyönge rügy ilyen fekete fán?

Kérdezd, szerelmesem, kérdezd meg tőlem akkor,
hogy jaj! már kérgesen, érdesen annyi bajtól
lelkem, ha átsuhan rajta leheleted,
mért űzi, szökteti szikkadt nedveim újra,
mért tárja szirmait, és virágba borulva
s eléd hullatva mind, miért hajt verseket?

Mert törvénye van itt az életnek, a sorsnak,
mert a holdtalan éj majd megleli a holdat,
mert minden mély apály új hullámot dagaszt,
mert szélnek kell a fa, szellő a leveleknek,
mert annyi kín után mosolyod rám vetetted,
mert múlóban a tél meghozta a tavaszt!