Szép a mi otthonunk,
a szerelem bejárhatatlan birodalma.
Szőnyegeink
remegő virágszirmok, gombák gomolygó szövevénye,
függönyeink
zöld zuhatagok, illatot ziháló lombok,
ha fölém hajolsz
elsötétül a csavart, harmatos indák palotakupolája,
ha fölém hajolsz
éjszínű nap veszejtő mosolya süt szemeidből,
karjaid
továbbremegnek pókháló-hurokon a tengerekig,
hozzák-viszik
a teremtés ritmusát, az ítélet hasító harsogását.
Ugye jó nekünk itt,
derékaljunk gyökértörte gyep, csiganyálas avar,
hangyák, pókok, gyíkocskák
nyájasan nyüzsögnek ájulás-nyügözte tagjaink körül,
testvéreink ők:
nem nézik bűnnek a kiolthatatlan szerelem áldozatát,
csak embereknek
riasztó a szépség, mely az irigy szabályok jármait lerázta.
Ó erdő, erdő,
betyárok, remeték, hontalanok örök menedéke!
Ó szelíd tövises bozót!
Emberszemektől sebzetten csavargunk benned mi ketten.
Csak nevetünk,
ha vihar ostoraitól felüvöltenek a szuronyos felhő-hadak
s felbőgnek a völgyek...
De a házak ereszeihez érve elhal a nevetésünk.