Ma gyertyák, mécsek pislákoló fénye
ragyogja be idők ódon, hallgatag útját,
s e lobogó lángnyelvekből volt szeretteid
múlt ködébe tűnt arca tekint rád;
szemük fátyolos tükrében láthatod
életük minden örömét, bánatát.
Tenyerükbe zárva utolsó érintésed,
lelkükben elcsukló szavaid vigyázzák,
mit kincsként vittek magukkal oda,
hol örök a csend, s már semmi sem fáj.
És a rideg, dérlepte sírköveken
ha végső lobbanással kihuny minden láng,
a csonkig égett gyertyák torz viasztócsáiba
némán hullajtott könnyeid tudatják:
múlhatatlan, drága emlékük szívedben
holnap is ugyanígy él majd tovább.