Néma bánat.... Én úgy igyekszem megnyugodni: már a szívem sem mer dobogni, lélegzetem,is visszafojtom, és ami fáj:én ki nem mondom, csitítom magam,hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak: maradjon meg a néma bánat ott bent a szívben önmagának! Kinek beszéljek,tán a szélnek? Vagy fönt a ködös,szürke égnek, esőnek,hónak,zivatarnak, panaszkodjam a hideg falaknak? Papírra róni is hiába, belesikoltani a világba nem érdemes:a néma bánat maradjon meg csak önmagának! Ha olykor érzem:tűrhetetlen! És nem bírom már türelemmel, hogy így maradtam,így kifosztva, kedveseimtől elrabolva, hogy mérhetetlen messze élnek... kinek zokogjam,tán a szélnek? Szívemben elbődül a bánat, de csak befelé önmagának! És,hogy a hangját én se halljam, összeharapom lázas ajkam, a jajkiáltás föl ne törjön, inkább a lelkem összetörjön! Minek a szív,minek a lélek?! Már nem tudom,miért is élek, mért húzom,húzom,mint az állat e sorsot,amely csupa bánat. Csak nézek,nézek esdekelve, egy villanásnyi fényt keresve... s szemembe bús szemek merednek, és könnyek,könnyek permeteznek! Ki tette ezt,mi történt itten? Nem tudja más csak,csak fönt az Isten, de hangtalan sírjon a bánat, csak bent a szívben önmagának! Csitulj szívem,ne merj dobogni, csak hagyd a lángot ellobogni, már ami fáj,ki nem sikoltom, lélegzetem is visszafojtom, a néma fájdalom beszéljen, helyettünk a nagy ég ítéljen... s maradjon csak a mély búbánat ott bent a szívben...önmagának!